Avar

A mezítelen talpak kissé óvatosan érintették a fura, nedves, mégis ropogós földtakarót. Esetlenül, lassacskán lépdeltek előre, ismerkedve ezzel az új, és eddig teljesen ismeretlen érzéssel. Az erdő lombjai közt beszűrődő fény, furcsa, néhol ijesztő szörnyetegeket varácsolt az avarba, pedig csak a fák árnyékai táncoltak. Egyre bátrabban araszolt befelé a sűrűbb bozótosba, talpával kissé előre tolva az avart, hogy a vékonyka bőrét ne sértsék a földön heverő faágak. Szemét becsukva, lépdelt, végigképzelve, hogy ez az érzés, mely számára így, teljesen új, eddig a cipőjének recés műanyagja élte át. Sosem gondolta eddig, hogy ki kéne próbálni, milyen lehet mezítelenül járni az avarba, most mégis bátorságot nyert, hogy megtegye. Talán a szél hívta táncba, talán a szívében eddig ki nem teljesedett gyermek könyörgött új élmények után. Gyermekkora nem volt sosem felhőtlen, bezártan tartották puha párnákkal körülölelt börtönébe, a széltől is óvták könnyen legyengülő testét, de a lelkét nem törték meg, az álmodott a kacagó gyermekkorról, vágyta, hogy ott futhasson megannyi társával, egy tépet bőrgolyó után, kívánta, hogy fára mászhasson, hogy megcsodálja a katicabogár hátán a pöttyöket, hogy késő estig pancsoljon a közeli kis tóban. Ezek mind álmaiban léteztek csupán eddig a napig, s most, hogy itt van, ebben a varázslattal és kalandokkal teli erdőben, egyre bátrabban szívja magába az új élményeket.

Tágra nyílt tekintettel bóklászta az ezerszín tájat, az avar vöröses, sárgás, zöldes színkompozícióját. Különleges előjele ez az ősznek, hiszen a nap még melegen süt, a fákon és bokrokon megannyi a zöld, még piroslik a termés, de a korai növények már lehullatták ruhájuk felét, és puha, pirosló bársonyba öltöztették a földön kúszó borostyánt és a haragos zöld gyepet. Karjait kinyújtva lépdelt előre, meg-megérintve a körülötte lévő növényeket, mosolyt rajzolódott az ajkára, mikor csigát lelt az avarban matatva, és annak nyálkás, fura csiklandós érintése önkéntelenül összehúzta a lábát. Ugyan ez a mozdulat, elérte, hogy elveszítse az egyensúlyát, és hátával belehuppant a puha takaróba. Felkacagott, trillája messze elhallatszott. Soha életemben nem láttam még ilyen boldogbak. Kezeivel fel s alá kezdett túrni az alatta heverő puhaságban, mint a gyermekek a vastag hólepelbe, ő az avarba rajzolt mosolygós angyalkát.

Egy távolabbi fának döntöttem a hátam, és onnan néztem a gyermeki játékot. Jól esett a szememnek, hogy ilyen önfeledtnek, boldognak és vidámnak látom, de tudtam jól, a mesének véget kell érnie egyszer.

A napkorong álmosan kúszott le a horizonton, magával húzva narancspír takaróját, mellyel befestette a kékesszürke égboltot. Elérkezett az idő, hogy visszavigyem, de ő még mindig belefeledkezve a játékba, a fák közt loholt, kergetve az árnyékokat.

Finoman intettem felé a fejemmel, s egy halk susogással magamhoz hívtam. Fültől fülig mosollyal köszöntött, és a nyakamba ugrott. Finoman megsimítottam a hátát, majd letettem a földre.

- Szia Pooooooooooo!

- Szia törpe. Ideje indulni.

- Neeee! Olyan szép itt! Gyere, bújócskázzunk! – fogott rá a kezemre, és finom erőszakkal próbált magával vonszolni, de nem engedtem.

- Lemegy a nap, és nekünk menni kell. Vissza kell érnünk, mielőtt késő lesz.

- Nem akarok!

- Édesanyád aggódik!

- Tudom, de nem akarok! Itt sokkal jobb!

- Vissza kell…!

Fülsüketítő sikításra nyitottam ki a szemem. Megállt bennem egy pillanatra a levegő, majd ránéztem a kicsi fém gépre az asztalon. Egyenletes egyenes vonalat mutatott. Villámsebességgel rohant be egy csapat fehér ruhás ember, majd neki kezdtek idegesen szöszölni felette.

Elkéstünk így is, - sóhajtottam.