A mezítelen
talpak kissé óvatosan érintették a fura, nedves, mégis ropogós földtakarót.
Esetlenül, lassacskán lépdeltek előre, ismerkedve ezzel az új, és eddig
teljesen ismeretlen érzéssel. Az erdő lombjai közt beszűrődő fény, furcsa,
néhol ijesztő szörnyetegeket varácsolt az avarba, pedig csak a fák árnyékai
táncoltak. Egyre bátrabban araszolt befelé a sűrűbb bozótosba, talpával kissé
előre tolva az avart, hogy a vékonyka bőrét ne sértsék a földön heverő faágak. Szemét
becsukva, lépdelt, végigképzelve, hogy ez az érzés, mely számára így, teljesen
új, eddig a cipőjének recés műanyagja élte át. Sosem gondolta eddig, hogy ki
kéne próbálni, milyen lehet mezítelenül járni az avarba, most mégis bátorságot
nyert, hogy megtegye. Talán a szél hívta táncba, talán a szívében eddig ki nem
teljesedett gyermek könyörgött új élmények után. Gyermekkora nem volt sosem
felhőtlen, bezártan tartották puha párnákkal körülölelt börtönébe, a széltől is
óvták könnyen legyengülő testét, de a lelkét nem törték meg, az álmodott a
kacagó gyermekkorról, vágyta, hogy ott futhasson megannyi társával, egy tépet
bőrgolyó után, kívánta, hogy fára mászhasson, hogy megcsodálja a katicabogár
hátán a pöttyöket, hogy késő estig pancsoljon a közeli kis tóban. Ezek mind
álmaiban léteztek csupán eddig a napig, s most, hogy itt van, ebben a
varázslattal és kalandokkal teli erdőben, egyre bátrabban szívja magába az új
élményeket.
Tágra nyílt
tekintettel bóklászta az ezerszín tájat, az avar vöröses, sárgás, zöldes
színkompozícióját. Különleges előjele ez az ősznek, hiszen a nap még melegen
süt, a fákon és bokrokon megannyi a zöld, még piroslik a termés, de a korai
növények már lehullatták ruhájuk felét, és puha, pirosló bársonyba öltöztették
a földön kúszó borostyánt és a haragos zöld gyepet. Karjait kinyújtva lépdelt
előre, meg-megérintve a körülötte lévő növényeket, mosolyt rajzolódott az
ajkára, mikor csigát lelt az avarban matatva, és annak nyálkás, fura csiklandós
érintése önkéntelenül összehúzta a lábát. Ugyan ez a mozdulat, elérte, hogy
elveszítse az egyensúlyát, és hátával belehuppant a puha takaróba. Felkacagott,
trillája messze elhallatszott. Soha életemben nem láttam még ilyen boldogbak.
Kezeivel fel s alá kezdett túrni az alatta heverő puhaságban, mint a gyermekek
a vastag hólepelbe, ő az avarba rajzolt mosolygós angyalkát.
Egy távolabbi
fának döntöttem a hátam, és onnan néztem a gyermeki játékot. Jól esett a
szememnek, hogy ilyen önfeledtnek, boldognak és vidámnak látom, de tudtam jól,
a mesének véget kell érnie egyszer.
A napkorong
álmosan kúszott le a horizonton, magával húzva narancspír takaróját, mellyel
befestette a kékesszürke égboltot. Elérkezett az idő, hogy visszavigyem, de ő
még mindig belefeledkezve a játékba, a fák közt loholt, kergetve az árnyékokat.
Finoman
intettem felé a fejemmel, s egy halk susogással magamhoz hívtam. Fültől fülig
mosollyal köszöntött, és a nyakamba ugrott. Finoman megsimítottam a hátát, majd
letettem a földre.
- Szia
Pooooooooooo!
- Szia törpe.
Ideje indulni.
- Neeee! Olyan
szép itt! Gyere, bújócskázzunk! – fogott rá a kezemre, és finom erőszakkal
próbált magával vonszolni, de nem engedtem.
- Lemegy a nap,
és nekünk menni kell. Vissza kell érnünk, mielőtt késő lesz.
- Nem akarok!
- Édesanyád
aggódik!
- Tudom, de nem
akarok! Itt sokkal jobb!
- Vissza kell…!
Fülsüketítő
sikításra nyitottam ki a szemem. Megállt bennem egy pillanatra a levegő, majd
ránéztem a kicsi fém gépre az asztalon. Egyenletes egyenes vonalat mutatott.
Villámsebességgel rohant be egy csapat fehér ruhás ember, majd neki kezdtek
idegesen szöszölni felette.
Elkéstünk így
is, - sóhajtottam.
