Avar

A mezítelen talpak kissé óvatosan érintették a fura, nedves, mégis ropogós földtakarót. Esetlenül, lassacskán lépdeltek előre, ismerkedve ezzel az új, és eddig teljesen ismeretlen érzéssel. Az erdő lombjai közt beszűrődő fény, furcsa, néhol ijesztő szörnyetegeket varácsolt az avarba, pedig csak a fák árnyékai táncoltak. Egyre bátrabban araszolt befelé a sűrűbb bozótosba, talpával kissé előre tolva az avart, hogy a vékonyka bőrét ne sértsék a földön heverő faágak. Szemét becsukva, lépdelt, végigképzelve, hogy ez az érzés, mely számára így, teljesen új, eddig a cipőjének recés műanyagja élte át. Sosem gondolta eddig, hogy ki kéne próbálni, milyen lehet mezítelenül járni az avarba, most mégis bátorságot nyert, hogy megtegye. Talán a szél hívta táncba, talán a szívében eddig ki nem teljesedett gyermek könyörgött új élmények után. Gyermekkora nem volt sosem felhőtlen, bezártan tartották puha párnákkal körülölelt börtönébe, a széltől is óvták könnyen legyengülő testét, de a lelkét nem törték meg, az álmodott a kacagó gyermekkorról, vágyta, hogy ott futhasson megannyi társával, egy tépet bőrgolyó után, kívánta, hogy fára mászhasson, hogy megcsodálja a katicabogár hátán a pöttyöket, hogy késő estig pancsoljon a közeli kis tóban. Ezek mind álmaiban léteztek csupán eddig a napig, s most, hogy itt van, ebben a varázslattal és kalandokkal teli erdőben, egyre bátrabban szívja magába az új élményeket.

Tágra nyílt tekintettel bóklászta az ezerszín tájat, az avar vöröses, sárgás, zöldes színkompozícióját. Különleges előjele ez az ősznek, hiszen a nap még melegen süt, a fákon és bokrokon megannyi a zöld, még piroslik a termés, de a korai növények már lehullatták ruhájuk felét, és puha, pirosló bársonyba öltöztették a földön kúszó borostyánt és a haragos zöld gyepet. Karjait kinyújtva lépdelt előre, meg-megérintve a körülötte lévő növényeket, mosolyt rajzolódott az ajkára, mikor csigát lelt az avarban matatva, és annak nyálkás, fura csiklandós érintése önkéntelenül összehúzta a lábát. Ugyan ez a mozdulat, elérte, hogy elveszítse az egyensúlyát, és hátával belehuppant a puha takaróba. Felkacagott, trillája messze elhallatszott. Soha életemben nem láttam még ilyen boldogbak. Kezeivel fel s alá kezdett túrni az alatta heverő puhaságban, mint a gyermekek a vastag hólepelbe, ő az avarba rajzolt mosolygós angyalkát.

Egy távolabbi fának döntöttem a hátam, és onnan néztem a gyermeki játékot. Jól esett a szememnek, hogy ilyen önfeledtnek, boldognak és vidámnak látom, de tudtam jól, a mesének véget kell érnie egyszer.

A napkorong álmosan kúszott le a horizonton, magával húzva narancspír takaróját, mellyel befestette a kékesszürke égboltot. Elérkezett az idő, hogy visszavigyem, de ő még mindig belefeledkezve a játékba, a fák közt loholt, kergetve az árnyékokat.

Finoman intettem felé a fejemmel, s egy halk susogással magamhoz hívtam. Fültől fülig mosollyal köszöntött, és a nyakamba ugrott. Finoman megsimítottam a hátát, majd letettem a földre.

- Szia Pooooooooooo!

- Szia törpe. Ideje indulni.

- Neeee! Olyan szép itt! Gyere, bújócskázzunk! – fogott rá a kezemre, és finom erőszakkal próbált magával vonszolni, de nem engedtem.

- Lemegy a nap, és nekünk menni kell. Vissza kell érnünk, mielőtt késő lesz.

- Nem akarok!

- Édesanyád aggódik!

- Tudom, de nem akarok! Itt sokkal jobb!

- Vissza kell…!

Fülsüketítő sikításra nyitottam ki a szemem. Megállt bennem egy pillanatra a levegő, majd ránéztem a kicsi fém gépre az asztalon. Egyenletes egyenes vonalat mutatott. Villámsebességgel rohant be egy csapat fehér ruhás ember, majd neki kezdtek idegesen szöszölni felette.

Elkéstünk így is, - sóhajtottam.

Oszló köd

Elgondolkoztam azon, vajon mivé lett az életem? Miért vagyok itt? Pont itt és pont most, sőt azon is elfilozofáltam, egyáltalán miért is élek? Bizonyára oka van az itt létemnek, különben nem, asszem egyébként semmi értelme se volna…

Figyeltem a gép, egyenletes csipogását mellettem, s azt, ahogy az a fura, szuszogó szerkezet, egyenletesen ment föl, s alá. Levegőt pumpált a mellettem oly békésen fekvő apró kis testbe.

Üveges tekintetemmel őt fürkésztem, a kezét, az ujjait, a szemöldök ívét, a testének minden apró kis porcikáját. Vadásztam, kutattam a jelet, a mozdulatot, az élet, a lét, bármilyen megnyilvánulását, de nem jött… hiába hegyeztem ki magam rá, hiába figyeltem, egy azon pontra órákig, semmi… nem mozdult. Egyedül a levegő járt benne, egyedül az a gép mozgatta. Nem adtam fel, éjjelt nappal követett és én egyre inkább elfáradtam, nem éreztem az erejét, nem kaptam belőle, nem is vehettem el, ami van, inkább maradok az örökkévalóságig élettelen báb, minthogy kiszipolyozzam erejének utolsó magvát is. Mozdulatlan, lélektelen tokom egyre inkább taszított ki magából, egyre jobban éreztem a hívást, hogy menni kell, itt már nincs jelenem, de nem adtam fel. Kapaszkodtam a reménybe, abba az apró halvány, megmagyarázhatatlan, és kétségekkel teljes hitbe, hogy megmarad, hogy felépül, hogy jobban lesz.

Anya sokszor jött, naponta többször beszaladt hozzá, és órákon keresztül az ágya szélén ült, kezét simogatta, becézte, mesélt neki. Hozott neki puhát, meg virágot, valami illatost, jól esett, nem láttam, csak sejtettem, hogy gyöngyvirág lehetett meg orgona, mézes illatú, finom tavasz.

Jól estek a mesék, segítettek ellazulni. Magával ragadó történetek voltak, tündérekről, hercegekről, királylányról, akinek aranyszín haja van, és vad, vágtázó paripákról, kik harcolnak egy tenyérnyi zöldért, mely az életük.

Elfáradtam, már nem tudok, csak egyetlen pontra fókuszálni, kiment az erőm, mindenem tovaszállt. A kezét néztem, a törékeny, vékonyka ujjakat, melyek a fehér lepedőn nyugodtak.

Talán csak a képzeletem játszott, talán csak reméltem, és magam elé képzeltem, de esküdni mernék, hogy megmozdult, önkéntelen rángás csupán, vagy csak én akarom ennyire? Nem tudom, de ott volt, láttam, s hittem abban, hogy igaz, vártam, hogy ismét megtegye, hogy bebizonyosodjon, nem csak egy csalfa kép, hanem való, és igaz. Hittem a csodában, hinnem kellett, hogy ő volt, reméltem a jót, hisz ha én nem, akkor ki? Kellenek a csodák, szükségünk van rá, főleg ezekben az időkben, mikor minden odavész. Vártam, várakoztam, és bűvöltem a kezet, s igen, igazam volt, tényleg… nem nagyon, alig észrevehetőn, de mozdult megint. Élni akar, nem adja fel, küzd az ellen a ragacsos massza ellen, a köd ellen, mely magával rántotta, s nem engedi. Tomas hallasz? Gyere vissza, gyere hozzám, szükségem van… Rád…

Anya jött, s reméltem, ő is észreveszi, amit én, hogy veszi a jeleket, s nem kellett csalódnom. Orvost hívott, s nyugtató szavakat kaptunk, majd egy másik fajta gyógyszert, melynek köszönhetően, két napra rá, felébredt.

Boldogan, és megnyugvással tekintettem, rá, bár még gyenge volt, mint a harmat, de élt, s tudtam, felgyógyul, rendbejön, és akkor végre, hazamehetünk. Ereje minimális, mégis elég volt ahhoz, hogy itt tartson, hogy megvessem a lábam, és ne engedjem, hogy elszakítsanak tőle.

Az ablakba repkedő cinegéket leste. Vidám kis népség, fel alá verdestek, és szálldostak, nagy zaj járt a nyomukba, és némi vidámság. Fogalmam sincs, miért választották épp ezt az ablakot, de nem bántam.

Kötelék

Fura érzés még, hogy nem tesz vissza éjszakára a szekrénybe, bár nem zavart az állapot, most mégis örülök, hogy nincs már így. Két hét kellett, hogy teljes rangú szobalakó legyek, ha lehet így fogalmazni.

Hamar eljött az este, s ő is most fáradtabb volt a szokásosnál, nem beszéltünk annyit, inkább elmerengett a saját világában, de nem gond, hisz én is ezt tettem, míg ő alszik, én merengek. Megkértem, hogy ne húzza be éjjelre a függönyt, szeretem nézni a csillagok fényét. Mivel én nem alszom, így az éjszakák jobban telnek, ha van miben gyönyörködnöm.

Épp elmerültem gondolataim sűrű, ragacsos masszájába, mikor furcsa remegésre lettem figyelmes. Döbbenten néztem rá, egész teste remegett, szemei felakadtak, a szájából furcsa, fehér hab buzogott. Rémülettel töltött el az érzés, fogalmam nem volt róla, mit tehetek, vagy mi ez, amióta itt vagyok, sose csinált ilyesmit. Minden erőmet összeszedve, megpróbáltam lenyugtatni, lefogni, de nem ment, a remegés egyre erősödött, s a karjaim nem voltak elég erősek, hogy lefogjam, sőt, rettegéssel töltött el, hogy valami baja van, amit én, már nem orvosolhatok, nem tudtam eldönteni, ez a betegségéből adódik, vagy más áll e mögött, de az ösztöneim azt súgták, nincs rendben valami…

Bár az erőm nagy részét belőle nyerem, s most ezt nem tehettem, mégis igyekeztem eljutni az ajtóig, és teljes erőmből dörömbölni rajta. A kilincsre való csimpaszkodásom felesleges idő és erőpazarlás volt, miért is reménykedtem abban, hogy ma, kivételesen, nem zárták be.

Hosszú percekig dörömböltem, energiáim a végletekig bevetve, majd erőtlenül zuhantam a földre. Szerencsére, nem volt hiába, az édesanyja aggódva lépett be, mert meghallotta a zajt. Valószínű, akkor érkezhetett haza. Vadul nyitotta az ajtót, s a lendülettel alaposan megcsapott engem is. Jelen pillanatban nem érdekelt…

Furcsa, lüktető fájdalmat éreztem, mikor felkeltem, képtelen voltam mozogni, csak feküdtem az ajtó és a szekrény között beszorítva a földön. Nem volt velem, nem éreztem a jelenlétét. Megpróbáltam felemelni a fejem, de nem sikerült, így nem tudtam körülnézni. Hosszú idő telt el, mikor ismét zajt hallottam, megörültem, hogy ő az, ő tért vissza, de nem így volt. Édesanyja rohant be az ajtón, majd vadul szöszmötölt valamit a szobában. Egyszer csak meghallottam a hangját.

- Hát te? – nézett felém enyhe mosollyal. – Oh te szegény, pont az ajtónál voltál, mikor én bejöttem, drága lélek. – simított végig az arcomon. – Mit tettem veled? Szegénykém, na ne aggódj, megpróbálok keresni valakit, aki megjavít. Tudom, hogy szeret téged. Hmm, tudod mit? Örülne neked, így magammal viszlek. – fogott finoman a karjába. – Egy különleges helyre megyünk, de nem kell megijedni, a nagy fehér falak, csak eleinte félelmetesek. – simogatta meg a hajam. – Emlékszem egy bácsira, aki babákat javított, mikor kislány voltam, valahol a Szt. Erzsébet körúton volt a boltja, hátha megvan még, esetleg egy örököse, tovább vitte a hagyományt. Meglátod, egy-kettőre rendbe szednek.

A karjában velem, sietve szedte a lépcsőket, majd a garázs felé indult, kinyitotta a kocsija ajtaját, s finoman a hátsó ülésre fektetett.

- Így. – suttogta. – Maradj csak itt. Hamarosan jövök, csak összepakolok, addig légy jó. – mosolygott, és sietve távozott.

Tényleg nem telt el túl sok idő, mikor ismét feltűnt, mellém tett egy nagyobb bőröndöt, plusz a földre egy zacskót, tele mindenféle ételdobozokkal.

- Indulunk is. – zuttyant a vezető ülésbe, s a gázra taposott. – Meglásd, Tomas mennyire boldog lesz, hogy magammal hoztalak, ki fog virulni az arca, abban biztos vagyok. Egy kettőre a korházban leszünk. Addig kapcsolok zenét jó? Ugye nem zavar? – mosolygott hátra.

Vadul vágtattunk végig a fekete-fehér kockás folyosókon, karjában erőtlenül lógva figyeltem siető lépteit. Nagyot sóhajtott az ajtóhoz érve, majd belépett.

- Szia drágám, megjött a mama. Nézd, kit hoztam neked – tett le közvetlenül mellé, az ágyra. – itt van Pó, látod? Olyan magányos volt nélküled, gondoltam, elhozom, hátha felderül az arca. Most itt lesz veled, még anya dolgozni megy. Ő vigyáz rád. Jó lesz? Kicsikém? Figyelsz a mamára? – nézett könnyes szemekkel a mozdulatlan gyermekre. Arca rezzenéstelen, szeme csukva. Testéből csövek lógtak, körülötte fura, zajongó gépek. Szomorúan néztem, ahogy ott fekszik. – Mennem kell dolgozni életem, de ebédkor jövök, addig légy jó. – lehelt csókot a kócos hajára. – Vigyázz rá. – simított végig az arcomon, majd kiviharzott.

Miközben figyeltem az őt életben tartó gépek ritmikus zaját, a csipogás egyenletességét, és bámultam a fehérre mázolt kortelem falát, rá kellett döbbennem, az a legkisebb bajom, hogy összetörtek.

Sebek

Mielőtt megszólítottam volna, finoman érintettem a kezét. Megtanultam, hogy így figyel rám. Épp beletemetkezett a belső világába, kezében a kakaóval, az ablakot kémlelte. Épp az első kortyokat…

- Ne! – toltam elé a kezem, miközben megfogtam a másikkal.

Döbbenten nézet rám egy percig, majd ennyit mondott.

- Nyugi. Anya hozta!

- Mikor?

- Hajnalba. Hallottam, ahogy nyílik a zár, behozza, és leteszi.

- Honnan tudod, hogy Ő volt?

- Az illatából.

- Akkor jó. Idd csak meg.

Egy leheletnyi mosolyt kaptam válaszul, majd a figyelmét a kis bordó, fehér füles bögrének szentelte. Lassan kortyolgatta a forró masszát. A fehér kör finoman ringott körülötte, illata még engem is megcsapott. Néztem őt, s észre se vettem, mennyire megcsodálom. Olyan furcsa ez a kölyök, sose találkoztam még hozzá hasonlóval.

- Kérsz? – tolta elém.

- Nem, nem, köszönöm. Én nem. Nekem nem. De az illatát, szeretem.

- Aham, finom.

Ismét elcsendesedtünk, ő a bögréjébe, én pedig saját gondolataim sűrű, ragacsos hálójába. Visszamerengtem a múlta, arra az időre, mikor magányosan ültem a sötétben, s a napra, mikor bezártak oda. Megunt játék lettem, s ez a tény, megsajdította a lelkem. Szerettem azt a fiút, mindig mosolygott, kedves volt, sokat játszottunk, levitt az udvarra, sőt kirándulni is magával hurcolt. Lestem vele madarat, szedtünk ibolyát, sőt mikor olyanja volt, még a konyhába is magával hurcolt. Apja, szigorú ember volt, szemében mindig valami dühös csillogás, meg nem értett szomorúság ült. Fiára mégis mosolyogva tekintett. Nem hordta le, mert babázik, vagy képzelete felhőkben száll, sose dorgálta, mert narancsot festett az égre, vagy netán a fű volt más színű, mint ahogy azt valóban megteremtették. Egy igazi álmodozó volt a kölyök, az a nyughatatlan, örökmozgó gyermek. S én, szerettem vele lenni.

Az a nap… betöltötte a tizennyolcat, volt nagy torta, meg ünneplés. Vidámak voltunk, és kellemesen elszórakoztunk. Bár a dolgok változtak, hisz tovatűntek a régi kirándulások, vagy a féktelen játékok nyara, már nem álmodtunk felhőkkel táncoló arany paripákról, de ott voltam vele. Ágya szélén ülve figyeltem, ahogy tanul, vagy épp egy randira készül idegesen, nyakkendőt igazít a szalagavatójára, majd mosolyogva, köszön el tőlem, s kilép a szobája ajtaján.

Dühösen robbant be valamikor hajnali hat felé, a plüssállatokat üvöltve hajigálta a sarokba, majd durván megragadott engem is. Széthúzott, mint egy harmonikát, majd elengedett, nagyon fájt, meg is repedtem picit. Karjaim és testem durván összenyomva hajított be a szekrény mélyébe, közbe azt üvöltötte, soha többé nem akarlak látni! A plüssök, követték az utam, majd rámzárult az ajtó, s ellepett a sötét. Sokáig reméltem, hogy kitárul, s ismét fény szűrődik rám, hogy meggondolja magát, vagy megbánja tettét, de nem történt meg. Évek hosszú magányában végig azon töprengtem, vajon, mi történt, miért hajított el, s mi váltotta ezt ki belőle? Soha többé nem beszélt erről senkinek, a szüleinek azt mondta; meguntam. Pár évre rá, kiköltözött a szobából, azt hiszem egyetemre ment, és kollégista lett. Nem tudom pontosan.

Most, ismét itt ülök, bár a szoba sokat változott, s a benne lakó is, de a falak, s a ház, ugyan az. Nem tudom, hogy más család költözött-e ide, vagy csak valamelyik rokon örökölte meg, de nem is érdekel. Jó végre, ismét kinn lenni, s tartozni valakihez.