Fura érzés még, hogy nem tesz vissza éjszakára a szekrénybe, bár nem zavart az állapot, most mégis örülök, hogy nincs már így. Két hét kellett, hogy teljes rangú szobalakó legyek, ha lehet így fogalmazni.
Hamar eljött az este, s ő is most fáradtabb volt a szokásosnál, nem beszéltünk annyit, inkább elmerengett a saját világában, de nem gond, hisz én is ezt tettem, míg ő alszik, én merengek. Megkértem, hogy ne húzza be éjjelre a függönyt, szeretem nézni a csillagok fényét. Mivel én nem alszom, így az éjszakák jobban telnek, ha van miben gyönyörködnöm.
Épp elmerültem gondolataim sűrű, ragacsos masszájába, mikor furcsa remegésre lettem figyelmes. Döbbenten néztem rá, egész teste remegett, szemei felakadtak, a szájából furcsa, fehér hab buzogott. Rémülettel töltött el az érzés, fogalmam nem volt róla, mit tehetek, vagy mi ez, amióta itt vagyok, sose csinált ilyesmit. Minden erőmet összeszedve, megpróbáltam lenyugtatni, lefogni, de nem ment, a remegés egyre erősödött, s a karjaim nem voltak elég erősek, hogy lefogjam, sőt, rettegéssel töltött el, hogy valami baja van, amit én, már nem orvosolhatok, nem tudtam eldönteni, ez a betegségéből adódik, vagy más áll e mögött, de az ösztöneim azt súgták, nincs rendben valami…
Bár az erőm nagy részét belőle nyerem, s most ezt nem tehettem, mégis igyekeztem eljutni az ajtóig, és teljes erőmből dörömbölni rajta. A kilincsre való csimpaszkodásom felesleges idő és erőpazarlás volt, miért is reménykedtem abban, hogy ma, kivételesen, nem zárták be.
Hosszú percekig dörömböltem, energiáim a végletekig bevetve, majd erőtlenül zuhantam a földre. Szerencsére, nem volt hiába, az édesanyja aggódva lépett be, mert meghallotta a zajt. Valószínű, akkor érkezhetett haza. Vadul nyitotta az ajtót, s a lendülettel alaposan megcsapott engem is. Jelen pillanatban nem érdekelt…
Furcsa, lüktető fájdalmat éreztem, mikor felkeltem, képtelen voltam mozogni, csak feküdtem az ajtó és a szekrény között beszorítva a földön. Nem volt velem, nem éreztem a jelenlétét. Megpróbáltam felemelni a fejem, de nem sikerült, így nem tudtam körülnézni. Hosszú idő telt el, mikor ismét zajt hallottam, megörültem, hogy ő az, ő tért vissza, de nem így volt. Édesanyja rohant be az ajtón, majd vadul szöszmötölt valamit a szobában. Egyszer csak meghallottam a hangját.
- Hát te? – nézett felém enyhe mosollyal. – Oh te szegény, pont az ajtónál voltál, mikor én bejöttem, drága lélek. – simított végig az arcomon. – Mit tettem veled? Szegénykém, na ne aggódj, megpróbálok keresni valakit, aki megjavít. Tudom, hogy szeret téged. Hmm, tudod mit? Örülne neked, így magammal viszlek. – fogott finoman a karjába. – Egy különleges helyre megyünk, de nem kell megijedni, a nagy fehér falak, csak eleinte félelmetesek. – simogatta meg a hajam. – Emlékszem egy bácsira, aki babákat javított, mikor kislány voltam, valahol a Szt. Erzsébet körúton volt a boltja, hátha megvan még, esetleg egy örököse, tovább vitte a hagyományt. Meglátod, egy-kettőre rendbe szednek.
A karjában velem, sietve szedte a lépcsőket, majd a garázs felé indult, kinyitotta a kocsija ajtaját, s finoman a hátsó ülésre fektetett.
- Így. – suttogta. – Maradj csak itt. Hamarosan jövök, csak összepakolok, addig légy jó. – mosolygott, és sietve távozott.
Tényleg nem telt el túl sok idő, mikor ismét feltűnt, mellém tett egy nagyobb bőröndöt, plusz a földre egy zacskót, tele mindenféle ételdobozokkal.
- Indulunk is. – zuttyant a vezető ülésbe, s a gázra taposott. – Meglásd, Tomas mennyire boldog lesz, hogy magammal hoztalak, ki fog virulni az arca, abban biztos vagyok. Egy kettőre a korházban leszünk. Addig kapcsolok zenét jó? Ugye nem zavar? – mosolygott hátra.
Vadul vágtattunk végig a fekete-fehér kockás folyosókon, karjában erőtlenül lógva figyeltem siető lépteit. Nagyot sóhajtott az ajtóhoz érve, majd belépett.
- Szia drágám, megjött a mama. Nézd, kit hoztam neked – tett le közvetlenül mellé, az ágyra. – itt van Pó, látod? Olyan magányos volt nélküled, gondoltam, elhozom, hátha felderül az arca. Most itt lesz veled, még anya dolgozni megy. Ő vigyáz rád. Jó lesz? Kicsikém? Figyelsz a mamára? – nézett könnyes szemekkel a mozdulatlan gyermekre. Arca rezzenéstelen, szeme csukva. Testéből csövek lógtak, körülötte fura, zajongó gépek. Szomorúan néztem, ahogy ott fekszik. – Mennem kell dolgozni életem, de ebédkor jövök, addig légy jó. – lehelt csókot a kócos hajára. – Vigyázz rá. – simított végig az arcomon, majd kiviharzott.
Miközben figyeltem az őt életben tartó gépek ritmikus zaját, a csipogás egyenletességét, és bámultam a fehérre mázolt kortelem falát, rá kellett döbbennem, az a legkisebb bajom, hogy összetörtek.
