Elgondolkoztam
azon, vajon mivé lett az életem? Miért vagyok itt? Pont itt és pont most, sőt
azon is elfilozofáltam, egyáltalán miért is élek? Bizonyára oka van az itt
létemnek, különben nem, asszem egyébként semmi értelme se volna…
Figyeltem a
gép, egyenletes csipogását mellettem, s azt, ahogy az a fura, szuszogó
szerkezet, egyenletesen ment föl, s alá. Levegőt pumpált a mellettem oly
békésen fekvő apró kis testbe.
Üveges
tekintetemmel őt fürkésztem, a kezét, az ujjait, a szemöldök ívét, a testének
minden apró kis porcikáját. Vadásztam, kutattam a jelet, a mozdulatot, az élet,
a lét, bármilyen megnyilvánulását, de nem jött… hiába hegyeztem ki magam rá,
hiába figyeltem, egy azon pontra órákig, semmi… nem mozdult. Egyedül a levegő
járt benne, egyedül az a gép mozgatta. Nem adtam fel, éjjelt nappal követett és
én egyre inkább elfáradtam, nem éreztem az erejét, nem kaptam belőle, nem is
vehettem el, ami van, inkább maradok az örökkévalóságig élettelen báb, minthogy
kiszipolyozzam erejének utolsó magvát is. Mozdulatlan, lélektelen tokom egyre
inkább taszított ki magából, egyre jobban éreztem a hívást, hogy menni kell,
itt már nincs jelenem, de nem adtam fel. Kapaszkodtam a reménybe, abba az apró
halvány, megmagyarázhatatlan, és kétségekkel teljes hitbe, hogy megmarad, hogy
felépül, hogy jobban lesz.
Anya sokszor
jött, naponta többször beszaladt hozzá, és órákon keresztül az ágya szélén ült,
kezét simogatta, becézte, mesélt neki. Hozott neki puhát, meg virágot, valami
illatost, jól esett, nem láttam, csak sejtettem, hogy gyöngyvirág lehetett meg
orgona, mézes illatú, finom tavasz.
Jól estek a
mesék, segítettek ellazulni. Magával ragadó történetek voltak, tündérekről, hercegekről,
királylányról, akinek aranyszín haja van, és vad, vágtázó paripákról, kik
harcolnak egy tenyérnyi zöldért, mely az életük.
Elfáradtam, már
nem tudok, csak egyetlen pontra fókuszálni, kiment az erőm, mindenem
tovaszállt. A kezét néztem, a törékeny, vékonyka ujjakat, melyek a fehér
lepedőn nyugodtak.
Talán csak a
képzeletem játszott, talán csak reméltem, és magam elé képzeltem, de esküdni
mernék, hogy megmozdult, önkéntelen rángás csupán, vagy csak én akarom ennyire?
Nem tudom, de ott volt, láttam, s hittem abban, hogy igaz, vártam, hogy ismét
megtegye, hogy bebizonyosodjon, nem csak egy csalfa kép, hanem való, és igaz.
Hittem a csodában, hinnem kellett, hogy ő volt, reméltem a jót, hisz ha én nem,
akkor ki? Kellenek a csodák, szükségünk van rá, főleg ezekben az időkben, mikor
minden odavész. Vártam, várakoztam, és bűvöltem a kezet, s igen, igazam volt,
tényleg… nem nagyon, alig észrevehetőn, de mozdult megint. Élni akar, nem adja
fel, küzd az ellen a ragacsos massza ellen, a köd ellen, mely magával rántotta,
s nem engedi. Tomas hallasz? Gyere vissza, gyere hozzám, szükségem van… Rád…
Anya jött, s
reméltem, ő is észreveszi, amit én, hogy veszi a jeleket, s nem kellett
csalódnom. Orvost hívott, s nyugtató szavakat kaptunk, majd egy másik fajta
gyógyszert, melynek köszönhetően, két napra rá, felébredt.
Boldogan, és
megnyugvással tekintettem, rá, bár még gyenge volt, mint a harmat, de élt, s
tudtam, felgyógyul, rendbejön, és akkor végre, hazamehetünk. Ereje minimális,
mégis elég volt ahhoz, hogy itt tartson, hogy megvessem a lábam, és ne
engedjem, hogy elszakítsanak tőle.
Az ablakba
repkedő cinegéket leste. Vidám kis népség, fel alá verdestek, és szálldostak,
nagy zaj járt a nyomukba, és némi vidámság. Fogalmam sincs, miért választották
épp ezt az ablakot, de nem bántam.
