....

Pörögtek a másodpercek, és mégis minden olyan lassúnak, és elviselhetetlenül hosszúnak tűnt.

Éreztem a lelkét, nyakamon szorított a halál kéklő hideg keze, egyre inkább húzott, taszított, de dacoltam vele. Karjaim közt fogtam, szorítottam, ahogy tudtam, eszem ágában nem volt elengedni. A sötét massza kitartott, húzott le a mélybe, dacolt velem, körözött, szívta ki a gyenge kis test minden megmaradt erejét, hogy egy csepp se maradjon, s megkaparintsa magának az ártatlan lelket. Hátat fordítottam neki, karjaim közt óvtam, húztam magamhoz, védtem, ahogy csak tudtam, lelke helyett az én emlékeim vigye, a múltam darabkáit, a megélt egykor szép képeket, a gyermekeket, akikre eddig vigyáztam, bármit, csak őt ne.

A köpenybe bújt alakok nem tágítottak a fiú mellől, szurkálták, küzdöttek, nem adták fel. Szívdobbanást csaltak ki a már élettelen testből, majd kitolták a teremből.

Üveges tekintetemen könnycsepp gördült le, megmarta a só a külső burkot, nyomában fura, elfolyt, megszínesedett festékpaca és gyanta maradt, de nem érdekelt, nem foglalkoztam vele. Sajgott a belsőm, éreztem a fájó, lüktető, elmúlni nem akaró kínt, mely elfogott, féltem a halálától, éreztem az elmúlás szelét, tudtam, az árny még mindig köröttünk táncol, nem adja fel, nem nyugszik, húzza magával a lelket, melyet kinézett magának.

Hosszú kín következett, elmondhatatlan fájdalom, megmagyarázhatatlan üresség, hideg és üres.

A félelem úrrá vált rajtam, kezemmel szorítottam az alattam lévő terítőt, szemem becsuktam, a maró só kínozta tovább a külső burkom, s közbe belül is éreztem, megtörtem. Szilánkokká morzsolódott valami… elkezdet szúrni, nyúzni, égetni, marni, s én… remegtem.

Nem éreztem a lélegzetét, nem volt már velem a lelke, elvitték, elvesztettem, s erőm nem volt elég erős, hogy kövessem, nem tudtam… megnyerték ellenem a csatát, s én, magatehetetlen zuhantam a földre, karjaim kitekeredtek, a vad energikus zuhanás után, erőteljes koppanásban értem véget, arcom megpattant. A festék, finom porként szóródott szét a padlón, megrepedtem, eltörtem... Elvesztem.

Avar

A mezítelen talpak kissé óvatosan érintették a fura, nedves, mégis ropogós földtakarót. Esetlenül, lassacskán lépdeltek előre, ismerkedve ezzel az új, és eddig teljesen ismeretlen érzéssel. Az erdő lombjai közt beszűrődő fény, furcsa, néhol ijesztő szörnyetegeket varácsolt az avarba, pedig csak a fák árnyékai táncoltak. Egyre bátrabban araszolt befelé a sűrűbb bozótosba, talpával kissé előre tolva az avart, hogy a vékonyka bőrét ne sértsék a földön heverő faágak. Szemét becsukva, lépdelt, végigképzelve, hogy ez az érzés, mely számára így, teljesen új, eddig a cipőjének recés műanyagja élte át. Sosem gondolta eddig, hogy ki kéne próbálni, milyen lehet mezítelenül járni az avarba, most mégis bátorságot nyert, hogy megtegye. Talán a szél hívta táncba, talán a szívében eddig ki nem teljesedett gyermek könyörgött új élmények után. Gyermekkora nem volt sosem felhőtlen, bezártan tartották puha párnákkal körülölelt börtönébe, a széltől is óvták könnyen legyengülő testét, de a lelkét nem törték meg, az álmodott a kacagó gyermekkorról, vágyta, hogy ott futhasson megannyi társával, egy tépet bőrgolyó után, kívánta, hogy fára mászhasson, hogy megcsodálja a katicabogár hátán a pöttyöket, hogy késő estig pancsoljon a közeli kis tóban. Ezek mind álmaiban léteztek csupán eddig a napig, s most, hogy itt van, ebben a varázslattal és kalandokkal teli erdőben, egyre bátrabban szívja magába az új élményeket.

Tágra nyílt tekintettel bóklászta az ezerszín tájat, az avar vöröses, sárgás, zöldes színkompozícióját. Különleges előjele ez az ősznek, hiszen a nap még melegen süt, a fákon és bokrokon megannyi a zöld, még piroslik a termés, de a korai növények már lehullatták ruhájuk felét, és puha, pirosló bársonyba öltöztették a földön kúszó borostyánt és a haragos zöld gyepet. Karjait kinyújtva lépdelt előre, meg-megérintve a körülötte lévő növényeket, mosolyt rajzolódott az ajkára, mikor csigát lelt az avarban matatva, és annak nyálkás, fura csiklandós érintése önkéntelenül összehúzta a lábát. Ugyan ez a mozdulat, elérte, hogy elveszítse az egyensúlyát, és hátával belehuppant a puha takaróba. Felkacagott, trillája messze elhallatszott. Soha életemben nem láttam még ilyen boldogbak. Kezeivel fel s alá kezdett túrni az alatta heverő puhaságban, mint a gyermekek a vastag hólepelbe, ő az avarba rajzolt mosolygós angyalkát.

Egy távolabbi fának döntöttem a hátam, és onnan néztem a gyermeki játékot. Jól esett a szememnek, hogy ilyen önfeledtnek, boldognak és vidámnak látom, de tudtam jól, a mesének véget kell érnie egyszer.

A napkorong álmosan kúszott le a horizonton, magával húzva narancspír takaróját, mellyel befestette a kékesszürke égboltot. Elérkezett az idő, hogy visszavigyem, de ő még mindig belefeledkezve a játékba, a fák közt loholt, kergetve az árnyékokat.

Finoman intettem felé a fejemmel, s egy halk susogással magamhoz hívtam. Fültől fülig mosollyal köszöntött, és a nyakamba ugrott. Finoman megsimítottam a hátát, majd letettem a földre.

- Szia Pooooooooooo!

- Szia törpe. Ideje indulni.

- Neeee! Olyan szép itt! Gyere, bújócskázzunk! – fogott rá a kezemre, és finom erőszakkal próbált magával vonszolni, de nem engedtem.

- Lemegy a nap, és nekünk menni kell. Vissza kell érnünk, mielőtt késő lesz.

- Nem akarok!

- Édesanyád aggódik!

- Tudom, de nem akarok! Itt sokkal jobb!

- Vissza kell…!

Fülsüketítő sikításra nyitottam ki a szemem. Megállt bennem egy pillanatra a levegő, majd ránéztem a kicsi fém gépre az asztalon. Egyenletes egyenes vonalat mutatott. Villámsebességgel rohant be egy csapat fehér ruhás ember, majd neki kezdtek idegesen szöszölni felette.

Elkéstünk így is, - sóhajtottam.

Oszló köd

Elgondolkoztam azon, vajon mivé lett az életem? Miért vagyok itt? Pont itt és pont most, sőt azon is elfilozofáltam, egyáltalán miért is élek? Bizonyára oka van az itt létemnek, különben nem, asszem egyébként semmi értelme se volna…

Figyeltem a gép, egyenletes csipogását mellettem, s azt, ahogy az a fura, szuszogó szerkezet, egyenletesen ment föl, s alá. Levegőt pumpált a mellettem oly békésen fekvő apró kis testbe.

Üveges tekintetemmel őt fürkésztem, a kezét, az ujjait, a szemöldök ívét, a testének minden apró kis porcikáját. Vadásztam, kutattam a jelet, a mozdulatot, az élet, a lét, bármilyen megnyilvánulását, de nem jött… hiába hegyeztem ki magam rá, hiába figyeltem, egy azon pontra órákig, semmi… nem mozdult. Egyedül a levegő járt benne, egyedül az a gép mozgatta. Nem adtam fel, éjjelt nappal követett és én egyre inkább elfáradtam, nem éreztem az erejét, nem kaptam belőle, nem is vehettem el, ami van, inkább maradok az örökkévalóságig élettelen báb, minthogy kiszipolyozzam erejének utolsó magvát is. Mozdulatlan, lélektelen tokom egyre inkább taszított ki magából, egyre jobban éreztem a hívást, hogy menni kell, itt már nincs jelenem, de nem adtam fel. Kapaszkodtam a reménybe, abba az apró halvány, megmagyarázhatatlan, és kétségekkel teljes hitbe, hogy megmarad, hogy felépül, hogy jobban lesz.

Anya sokszor jött, naponta többször beszaladt hozzá, és órákon keresztül az ágya szélén ült, kezét simogatta, becézte, mesélt neki. Hozott neki puhát, meg virágot, valami illatost, jól esett, nem láttam, csak sejtettem, hogy gyöngyvirág lehetett meg orgona, mézes illatú, finom tavasz.

Jól estek a mesék, segítettek ellazulni. Magával ragadó történetek voltak, tündérekről, hercegekről, királylányról, akinek aranyszín haja van, és vad, vágtázó paripákról, kik harcolnak egy tenyérnyi zöldért, mely az életük.

Elfáradtam, már nem tudok, csak egyetlen pontra fókuszálni, kiment az erőm, mindenem tovaszállt. A kezét néztem, a törékeny, vékonyka ujjakat, melyek a fehér lepedőn nyugodtak.

Talán csak a képzeletem játszott, talán csak reméltem, és magam elé képzeltem, de esküdni mernék, hogy megmozdult, önkéntelen rángás csupán, vagy csak én akarom ennyire? Nem tudom, de ott volt, láttam, s hittem abban, hogy igaz, vártam, hogy ismét megtegye, hogy bebizonyosodjon, nem csak egy csalfa kép, hanem való, és igaz. Hittem a csodában, hinnem kellett, hogy ő volt, reméltem a jót, hisz ha én nem, akkor ki? Kellenek a csodák, szükségünk van rá, főleg ezekben az időkben, mikor minden odavész. Vártam, várakoztam, és bűvöltem a kezet, s igen, igazam volt, tényleg… nem nagyon, alig észrevehetőn, de mozdult megint. Élni akar, nem adja fel, küzd az ellen a ragacsos massza ellen, a köd ellen, mely magával rántotta, s nem engedi. Tomas hallasz? Gyere vissza, gyere hozzám, szükségem van… Rád…

Anya jött, s reméltem, ő is észreveszi, amit én, hogy veszi a jeleket, s nem kellett csalódnom. Orvost hívott, s nyugtató szavakat kaptunk, majd egy másik fajta gyógyszert, melynek köszönhetően, két napra rá, felébredt.

Boldogan, és megnyugvással tekintettem, rá, bár még gyenge volt, mint a harmat, de élt, s tudtam, felgyógyul, rendbejön, és akkor végre, hazamehetünk. Ereje minimális, mégis elég volt ahhoz, hogy itt tartson, hogy megvessem a lábam, és ne engedjem, hogy elszakítsanak tőle.

Az ablakba repkedő cinegéket leste. Vidám kis népség, fel alá verdestek, és szálldostak, nagy zaj járt a nyomukba, és némi vidámság. Fogalmam sincs, miért választották épp ezt az ablakot, de nem bántam.

Kötelék

Fura érzés még, hogy nem tesz vissza éjszakára a szekrénybe, bár nem zavart az állapot, most mégis örülök, hogy nincs már így. Két hét kellett, hogy teljes rangú szobalakó legyek, ha lehet így fogalmazni.

Hamar eljött az este, s ő is most fáradtabb volt a szokásosnál, nem beszéltünk annyit, inkább elmerengett a saját világában, de nem gond, hisz én is ezt tettem, míg ő alszik, én merengek. Megkértem, hogy ne húzza be éjjelre a függönyt, szeretem nézni a csillagok fényét. Mivel én nem alszom, így az éjszakák jobban telnek, ha van miben gyönyörködnöm.

Épp elmerültem gondolataim sűrű, ragacsos masszájába, mikor furcsa remegésre lettem figyelmes. Döbbenten néztem rá, egész teste remegett, szemei felakadtak, a szájából furcsa, fehér hab buzogott. Rémülettel töltött el az érzés, fogalmam nem volt róla, mit tehetek, vagy mi ez, amióta itt vagyok, sose csinált ilyesmit. Minden erőmet összeszedve, megpróbáltam lenyugtatni, lefogni, de nem ment, a remegés egyre erősödött, s a karjaim nem voltak elég erősek, hogy lefogjam, sőt, rettegéssel töltött el, hogy valami baja van, amit én, már nem orvosolhatok, nem tudtam eldönteni, ez a betegségéből adódik, vagy más áll e mögött, de az ösztöneim azt súgták, nincs rendben valami…

Bár az erőm nagy részét belőle nyerem, s most ezt nem tehettem, mégis igyekeztem eljutni az ajtóig, és teljes erőmből dörömbölni rajta. A kilincsre való csimpaszkodásom felesleges idő és erőpazarlás volt, miért is reménykedtem abban, hogy ma, kivételesen, nem zárták be.

Hosszú percekig dörömböltem, energiáim a végletekig bevetve, majd erőtlenül zuhantam a földre. Szerencsére, nem volt hiába, az édesanyja aggódva lépett be, mert meghallotta a zajt. Valószínű, akkor érkezhetett haza. Vadul nyitotta az ajtót, s a lendülettel alaposan megcsapott engem is. Jelen pillanatban nem érdekelt…

Furcsa, lüktető fájdalmat éreztem, mikor felkeltem, képtelen voltam mozogni, csak feküdtem az ajtó és a szekrény között beszorítva a földön. Nem volt velem, nem éreztem a jelenlétét. Megpróbáltam felemelni a fejem, de nem sikerült, így nem tudtam körülnézni. Hosszú idő telt el, mikor ismét zajt hallottam, megörültem, hogy ő az, ő tért vissza, de nem így volt. Édesanyja rohant be az ajtón, majd vadul szöszmötölt valamit a szobában. Egyszer csak meghallottam a hangját.

- Hát te? – nézett felém enyhe mosollyal. – Oh te szegény, pont az ajtónál voltál, mikor én bejöttem, drága lélek. – simított végig az arcomon. – Mit tettem veled? Szegénykém, na ne aggódj, megpróbálok keresni valakit, aki megjavít. Tudom, hogy szeret téged. Hmm, tudod mit? Örülne neked, így magammal viszlek. – fogott finoman a karjába. – Egy különleges helyre megyünk, de nem kell megijedni, a nagy fehér falak, csak eleinte félelmetesek. – simogatta meg a hajam. – Emlékszem egy bácsira, aki babákat javított, mikor kislány voltam, valahol a Szt. Erzsébet körúton volt a boltja, hátha megvan még, esetleg egy örököse, tovább vitte a hagyományt. Meglátod, egy-kettőre rendbe szednek.

A karjában velem, sietve szedte a lépcsőket, majd a garázs felé indult, kinyitotta a kocsija ajtaját, s finoman a hátsó ülésre fektetett.

- Így. – suttogta. – Maradj csak itt. Hamarosan jövök, csak összepakolok, addig légy jó. – mosolygott, és sietve távozott.

Tényleg nem telt el túl sok idő, mikor ismét feltűnt, mellém tett egy nagyobb bőröndöt, plusz a földre egy zacskót, tele mindenféle ételdobozokkal.

- Indulunk is. – zuttyant a vezető ülésbe, s a gázra taposott. – Meglásd, Tomas mennyire boldog lesz, hogy magammal hoztalak, ki fog virulni az arca, abban biztos vagyok. Egy kettőre a korházban leszünk. Addig kapcsolok zenét jó? Ugye nem zavar? – mosolygott hátra.

Vadul vágtattunk végig a fekete-fehér kockás folyosókon, karjában erőtlenül lógva figyeltem siető lépteit. Nagyot sóhajtott az ajtóhoz érve, majd belépett.

- Szia drágám, megjött a mama. Nézd, kit hoztam neked – tett le közvetlenül mellé, az ágyra. – itt van Pó, látod? Olyan magányos volt nélküled, gondoltam, elhozom, hátha felderül az arca. Most itt lesz veled, még anya dolgozni megy. Ő vigyáz rád. Jó lesz? Kicsikém? Figyelsz a mamára? – nézett könnyes szemekkel a mozdulatlan gyermekre. Arca rezzenéstelen, szeme csukva. Testéből csövek lógtak, körülötte fura, zajongó gépek. Szomorúan néztem, ahogy ott fekszik. – Mennem kell dolgozni életem, de ebédkor jövök, addig légy jó. – lehelt csókot a kócos hajára. – Vigyázz rá. – simított végig az arcomon, majd kiviharzott.

Miközben figyeltem az őt életben tartó gépek ritmikus zaját, a csipogás egyenletességét, és bámultam a fehérre mázolt kortelem falát, rá kellett döbbennem, az a legkisebb bajom, hogy összetörtek.

Sebek

Mielőtt megszólítottam volna, finoman érintettem a kezét. Megtanultam, hogy így figyel rám. Épp beletemetkezett a belső világába, kezében a kakaóval, az ablakot kémlelte. Épp az első kortyokat…

- Ne! – toltam elé a kezem, miközben megfogtam a másikkal.

Döbbenten nézet rám egy percig, majd ennyit mondott.

- Nyugi. Anya hozta!

- Mikor?

- Hajnalba. Hallottam, ahogy nyílik a zár, behozza, és leteszi.

- Honnan tudod, hogy Ő volt?

- Az illatából.

- Akkor jó. Idd csak meg.

Egy leheletnyi mosolyt kaptam válaszul, majd a figyelmét a kis bordó, fehér füles bögrének szentelte. Lassan kortyolgatta a forró masszát. A fehér kör finoman ringott körülötte, illata még engem is megcsapott. Néztem őt, s észre se vettem, mennyire megcsodálom. Olyan furcsa ez a kölyök, sose találkoztam még hozzá hasonlóval.

- Kérsz? – tolta elém.

- Nem, nem, köszönöm. Én nem. Nekem nem. De az illatát, szeretem.

- Aham, finom.

Ismét elcsendesedtünk, ő a bögréjébe, én pedig saját gondolataim sűrű, ragacsos hálójába. Visszamerengtem a múlta, arra az időre, mikor magányosan ültem a sötétben, s a napra, mikor bezártak oda. Megunt játék lettem, s ez a tény, megsajdította a lelkem. Szerettem azt a fiút, mindig mosolygott, kedves volt, sokat játszottunk, levitt az udvarra, sőt kirándulni is magával hurcolt. Lestem vele madarat, szedtünk ibolyát, sőt mikor olyanja volt, még a konyhába is magával hurcolt. Apja, szigorú ember volt, szemében mindig valami dühös csillogás, meg nem értett szomorúság ült. Fiára mégis mosolyogva tekintett. Nem hordta le, mert babázik, vagy képzelete felhőkben száll, sose dorgálta, mert narancsot festett az égre, vagy netán a fű volt más színű, mint ahogy azt valóban megteremtették. Egy igazi álmodozó volt a kölyök, az a nyughatatlan, örökmozgó gyermek. S én, szerettem vele lenni.

Az a nap… betöltötte a tizennyolcat, volt nagy torta, meg ünneplés. Vidámak voltunk, és kellemesen elszórakoztunk. Bár a dolgok változtak, hisz tovatűntek a régi kirándulások, vagy a féktelen játékok nyara, már nem álmodtunk felhőkkel táncoló arany paripákról, de ott voltam vele. Ágya szélén ülve figyeltem, ahogy tanul, vagy épp egy randira készül idegesen, nyakkendőt igazít a szalagavatójára, majd mosolyogva, köszön el tőlem, s kilép a szobája ajtaján.

Dühösen robbant be valamikor hajnali hat felé, a plüssállatokat üvöltve hajigálta a sarokba, majd durván megragadott engem is. Széthúzott, mint egy harmonikát, majd elengedett, nagyon fájt, meg is repedtem picit. Karjaim és testem durván összenyomva hajított be a szekrény mélyébe, közbe azt üvöltötte, soha többé nem akarlak látni! A plüssök, követték az utam, majd rámzárult az ajtó, s ellepett a sötét. Sokáig reméltem, hogy kitárul, s ismét fény szűrődik rám, hogy meggondolja magát, vagy megbánja tettét, de nem történt meg. Évek hosszú magányában végig azon töprengtem, vajon, mi történt, miért hajított el, s mi váltotta ezt ki belőle? Soha többé nem beszélt erről senkinek, a szüleinek azt mondta; meguntam. Pár évre rá, kiköltözött a szobából, azt hiszem egyetemre ment, és kollégista lett. Nem tudom pontosan.

Most, ismét itt ülök, bár a szoba sokat változott, s a benne lakó is, de a falak, s a ház, ugyan az. Nem tudom, hogy más család költözött-e ide, vagy csak valamelyik rokon örökölte meg, de nem is érdekel. Jó végre, ismét kinn lenni, s tartozni valakihez.

Bizalom

A halk kopogásra nem ment felelet, így lassan nyílt az ajtó. Ignis volt az. Kezében barnás fa tálca, apró erezetű.

- Szép estét fiatalúr. – dobott egy kesergés mosolyt barátom felé, de ő fittyet sem hányt a gesztusra.

Minden figyelmét az előtte heverő fehér lapnak szentelte, bal kezével hosszas vonalakat húzott.

- Új maci? – nézett rám fél szemmel, majd megsimogatta a fejem búbját. – Aranyos. – próbálkozott tovább, de sikertelenül. – Idd meg a kakaód, még meleg, és ne maradj soká ébren. Anya reggel jön. – és ezzel kiment a szobából.

Mikor a zár kattant egyet, akkor nyúlt a bögre után.

- Állj! – toltam elé a kezem, s ő kérdőn nézett rám. Felém tolta gőzölgő bögrét.

- Kakaó!

- Tudom, de,... – szimatoltam bele. – furcsa szaga van.

- Gyógyszer. – mondta ki mit sem törődve.

- Mire?

- Kell! – vonta meg a vállát.

- Kérlek! – állítottam meg a kezét ismét. – Bízz bennem!

- Mi baj?

- Semmi, csak rossz érzésem van. Kérlek, ne idd meg.

Letette a bögrét, és megette a két kis pirítóst.

- Jól van. Bízom.

- Köszönöm. – szusszantam. – Ha anyukád jön, kérd meg, hogy holnap este, Ő hozza neked a vacsit.

- Nem lehet.

- Miért?

- Keveset beszélünk. – nézett félre.

- A kedvemért.

- Jól van.

Sokig csendben folytatta a vonalhúzogatást, majd finoman a kezébe vette az enyém, s így szólt

- Miért maci?

- Mindenki annak lát, aminek képzel. – nevettem.

- És én? Ez is képzelet?

- Nem. Te úgy látsz, amilyen vagyok. Igazán.

- Miért?

- Mert a barátom vagy, s mert, Te találtál rám.

- Szép vagy.

- Már kopott. Nem is hasonlítok egykori önmagamhoz.

- Milyen anyag? – simította meg a kézfejem.

- Talán fa, talán valami mű dolog, gyanta, vagy efféle.

- Nem tudod?

- Nem igazán…

- Selymes.

- Olyasmi. Bár már sok helyütt érdes, és durva.

- Kell valami? Ezt nem is tudom. Éhes vagy?

- Nem. – kacagtam fel. – én csak egy játék baba vagyok.

- Attól, még kellhet.

- Társaság. – néztem ki az ablakon.

- Miért voltál bezárva?

- Meguntak. – adtam száraz választ.

- Engem is bezárva tartanak.

- Csak féltenek.

- Nem tudom. – nézet rám. Úgy először, IGAZÁN.

- Anyukád nagyon szeret.

- Ezt tudom jól, de… apa sose hagyta, hogy bezárjanak. Ő mindig bejött mesét mondani, és betakarni. Anya sose ér rám. Ő csak bezárat ide.

- Mond el neki, mit érzel. Beszéljétek meg.

- Nem tudom.

- Miért csak velem beszélsz?

- Mert veled tudok. Ők…. Én nem látom őket mindig, sokszor, nem is veszem észre.

- Értelek. – sóhajtottam, majd megreccsent belül valami.

Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés mart belém. Olyan helyen, mit még sosem éreztem. Mellkasomba szúrt, hasított, lüktetett. Keserűséget éreztem, és vágyat, hogy jobbá tegyem, hogy segítsek. Oly sokak dobtak már szemétre, most viszonylag jól jártam ezzel a szekrénnyel. Legalább nem rágtak meg a kutyák, és nem tapostak agyon a madarak. Meg nem volt bűz, vagy bogár. Nem csípem a bogarakat. Meglyuggatják a testem, belém költöznek. Undorítóak.

Sokszor éreztem már kötődést a gazdám iránt, de eddig sosem érdekelt igazán a sorsuk. Elvégre, nem azért teremtettek. Bár nem tudom, miért. Én csak egy félresikerült játék vagyok. A mester prototípusa. Sose kellettem neki. Én csak egy kísérlet voltam. Testvéreim szépek, karcsúak és vidámak. Arcuk sima, ruhájuk előkelő. Én meg…

Mindegy is.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Rájöttem, hogy énrám se figyelt. Lehet nem a szavakra összpontosít. Az érintésem volt, ami magamhoz hívta. Lehet.. Ő így kommunikál. Hisz, minden esetben megérint, ha beszélünk.

Érintés…

Kapcsolat

Figyeltem, ahogy molyol rajtam. Pólóm anyahát gyürkézi, tekintetével végigpásztáz az általa keltett redőkben, majd apró kis ujjhegyével, nekilát simogatni azt.

- Szia! – nyüszögtem rekedtesen. Furcsa volt ismét hallani saját hangom. Rég volt, hogy utoljára használtam. Odabenn a sötétben, nem sok hasznát vettem, így most kicsit talán elkoptam.

Ügyet sem vetett a köszönésemre. Hajthatatlanul a redőket bűvölte, és simogatta a pamutszerű anyagot. Rég adták rám ezt a pólót, szegény igencsak viseltes darab már. De Őt ez nem zavarta. Rendületlenül tapogatta.

- Szia. – tettem ismét próbát, hátha hajlandó felfigyelni rám, de hiába. Nem törődött efféle apróságokkal, hogy köszöntem neki. Szépen állunk, itt vagyok megáldva ezzel az apró kis vörös-szeplős kölyökkel, és nem elég, hogy kapcsolatunk nem indult túl fényesen, de még beszélni sem hajlandó velem.

Utolsó elkeseredett próbálkozásomba, megpróbáltam megérinteni Őt. Nem volt egyszerű, hisz hajnalba majdnem minden erőm elhasználtam arra, hogy betakarjam, most pedig, örülhetek, ha egy ujjam képes vagyok megmozdítani.

Sikerült. A nyakán kilógó címkét húztam meg. Ennyi tellett, de a küldetés sikeres volt, mert abba hagyta ügyködését. Nem nézet rám, de engem figyelt. Úgy érzem, kerüli a szemkontaktust.

- Mi a neved? – vágtam a közepébe, mondván, már eleget köszöngettem.

- Toooo – levegőt vett. – mas. Tomas. Ismételte magát.

- Tomas. – mondtam ki magam is helyeslőn a nevét. – Szép név.

- Teee? – elnyújtotta a kérdés végét, de értettem így is. Tekintete ismét a pólómnak irányult, kezeivel finoman megmarkolta anyagát.

- Sokféleképp hívtak már. – kezdtem bele. – Sok száz nevem volt, de most, Neked kell adnod egy újat.

- Teee.

- Igen, nekem. – erősítettem meg a mondandóm.

- Poooo.

- Pó? – kérdeztem rá.

- Pó!

Megerősített benne. Jól van Tomas, akkor mától ezen a néven létezem. Sose volt ennyire egyszerű nevem, de nem zavart különösképpen, sőt. Tetszett is. Könnyű, egyszerű, de mégis szép.

- Tomas! Akkor mától, barátok vagyunk? – bólogatott.

- Remek. – mondtam ki vidáman. – Akkor kérlek, fogd meg a kezem. Tudod, mint mikor kezet fogsz a bemutatkozásnál, meg az üdvözlésnél. - Bátran tette, amit kértem, határozottan fogott rá a kezemre és megrázta azt. Talán csak képzeltem, talán igaz volt a szája szélén megbúvó mosoly.

- Üdvözöllek, ifjú Tomas J. Williams.

Meglepetten nézett rám, honnan tudom a teljes nevét, de nem árultam el a titkom. Még nem!

- Van kedved játszani?

- Mit?

- Hmm, lehetnél kapitány egy kalózhajón.

Rázta a fejét.

- Akkor? Mit szeretnél?

- Úúú!!! – nyújtózott egy hatalmasat, és a felhőkre mutatott.

- Pilóta?

Ismét a fejét rázta.

- Akkor, repülni szeretnél?

Felderült az arca, és továbbra is az ablakra mutogatott.

- Legyen! Akkor kérlek, segíts nekem.

Figyelt rám, habár szokott mód nem a szemembe. Várta, hogy elmondjam, mit tegyen, így folytattam.

- Kérlek, emeld fel a bal kezem, mert magamtól, sajnos nem tudom, nincs elég erőm hozzá. – finoman fogott közre az ujjacskáival, és mintha valami hihetetlen törékeny porcelán lennék, óvatosan emelte fel balom. – Így. – nyugtáztam a dolgokat. – Most az ujjaim, kérlek, tedd össze őket, mintha csettintenénk, tudod? – finoman kattogtak a részeim. Oly régen mozgatták őket, hogy már egy kicsit berozsdásodtak, ahogy beállította őket a megfelelő pozícióba, úgy hullott ki közülük az a fehér, porózus anyag. Talán gyanta törmelék, némi porral vegyítve, talán csak az egykori kenőanyag, amivel biztosították a részeim megfelelő mozgását, nem tudom.

- Felkészültél? Szem becsuk. Egy. Kettő. Három!!!!

Báránybodrú, habszerű felhőim határozott hahotával jutalmazta. Jó volt hallani csengését. Számomra ez volt az öröm dala, ez táplál, ez éltet. A gyermeki mosoly, és kacagás. Nem kellett kérnem, hogy fogja a kezem, magától tette. Így végre repülhettünk, fenn magasban, egészen a képzelet világáig.

Ahogy Ő nevetett, és csodálta a szeme elé táruló varázst, én úgy lettem egyre erősebb és erősebb. Bátorkodtam egy újabb varázslatra, hátha értékeli. Bevált. Szivárványszín sörényű unikornis vágtatott keresztül a vattacukor hegyeken, egyenesen felénk nyargalt, majd ágaskodva, nyihogva üdvözölt.

Sose feledem azt a mosolyt, azt a felderült, igazi, színtiszta örömöt, mely az arcán volt. Vágtattunk a messzeségbe, keresztül a málnaszörp tengeren.

Nos igen, egy ifjú embernek nagy a képzelő ereje, én meg csak azt varázsolom, amit szeretne.

Sokáig utaztunk még a képzelete alkotta világban, míg végül visszatértünk.

Alaposan elfáradt. El is hiszem, egy ilyen kaland után.

Jól esőn néztem a szelíd arcát, ahogy elalszik, lágy ütemű lélegzetét, finoman felhúzott szemöldökét. Szája sarkában ott bújt a mosoly, mely motorja, és táplálója egész lényemnek.