Sebek

Mielőtt megszólítottam volna, finoman érintettem a kezét. Megtanultam, hogy így figyel rám. Épp beletemetkezett a belső világába, kezében a kakaóval, az ablakot kémlelte. Épp az első kortyokat…

- Ne! – toltam elé a kezem, miközben megfogtam a másikkal.

Döbbenten nézet rám egy percig, majd ennyit mondott.

- Nyugi. Anya hozta!

- Mikor?

- Hajnalba. Hallottam, ahogy nyílik a zár, behozza, és leteszi.

- Honnan tudod, hogy Ő volt?

- Az illatából.

- Akkor jó. Idd csak meg.

Egy leheletnyi mosolyt kaptam válaszul, majd a figyelmét a kis bordó, fehér füles bögrének szentelte. Lassan kortyolgatta a forró masszát. A fehér kör finoman ringott körülötte, illata még engem is megcsapott. Néztem őt, s észre se vettem, mennyire megcsodálom. Olyan furcsa ez a kölyök, sose találkoztam még hozzá hasonlóval.

- Kérsz? – tolta elém.

- Nem, nem, köszönöm. Én nem. Nekem nem. De az illatát, szeretem.

- Aham, finom.

Ismét elcsendesedtünk, ő a bögréjébe, én pedig saját gondolataim sűrű, ragacsos hálójába. Visszamerengtem a múlta, arra az időre, mikor magányosan ültem a sötétben, s a napra, mikor bezártak oda. Megunt játék lettem, s ez a tény, megsajdította a lelkem. Szerettem azt a fiút, mindig mosolygott, kedves volt, sokat játszottunk, levitt az udvarra, sőt kirándulni is magával hurcolt. Lestem vele madarat, szedtünk ibolyát, sőt mikor olyanja volt, még a konyhába is magával hurcolt. Apja, szigorú ember volt, szemében mindig valami dühös csillogás, meg nem értett szomorúság ült. Fiára mégis mosolyogva tekintett. Nem hordta le, mert babázik, vagy képzelete felhőkben száll, sose dorgálta, mert narancsot festett az égre, vagy netán a fű volt más színű, mint ahogy azt valóban megteremtették. Egy igazi álmodozó volt a kölyök, az a nyughatatlan, örökmozgó gyermek. S én, szerettem vele lenni.

Az a nap… betöltötte a tizennyolcat, volt nagy torta, meg ünneplés. Vidámak voltunk, és kellemesen elszórakoztunk. Bár a dolgok változtak, hisz tovatűntek a régi kirándulások, vagy a féktelen játékok nyara, már nem álmodtunk felhőkkel táncoló arany paripákról, de ott voltam vele. Ágya szélén ülve figyeltem, ahogy tanul, vagy épp egy randira készül idegesen, nyakkendőt igazít a szalagavatójára, majd mosolyogva, köszön el tőlem, s kilép a szobája ajtaján.

Dühösen robbant be valamikor hajnali hat felé, a plüssállatokat üvöltve hajigálta a sarokba, majd durván megragadott engem is. Széthúzott, mint egy harmonikát, majd elengedett, nagyon fájt, meg is repedtem picit. Karjaim és testem durván összenyomva hajított be a szekrény mélyébe, közbe azt üvöltötte, soha többé nem akarlak látni! A plüssök, követték az utam, majd rámzárult az ajtó, s ellepett a sötét. Sokáig reméltem, hogy kitárul, s ismét fény szűrődik rám, hogy meggondolja magát, vagy megbánja tettét, de nem történt meg. Évek hosszú magányában végig azon töprengtem, vajon, mi történt, miért hajított el, s mi váltotta ezt ki belőle? Soha többé nem beszélt erről senkinek, a szüleinek azt mondta; meguntam. Pár évre rá, kiköltözött a szobából, azt hiszem egyetemre ment, és kollégista lett. Nem tudom pontosan.

Most, ismét itt ülök, bár a szoba sokat változott, s a benne lakó is, de a falak, s a ház, ugyan az. Nem tudom, hogy más család költözött-e ide, vagy csak valamelyik rokon örökölte meg, de nem is érdekel. Jó végre, ismét kinn lenni, s tartozni valakihez.