Bizalom

A halk kopogásra nem ment felelet, így lassan nyílt az ajtó. Ignis volt az. Kezében barnás fa tálca, apró erezetű.

- Szép estét fiatalúr. – dobott egy kesergés mosolyt barátom felé, de ő fittyet sem hányt a gesztusra.

Minden figyelmét az előtte heverő fehér lapnak szentelte, bal kezével hosszas vonalakat húzott.

- Új maci? – nézett rám fél szemmel, majd megsimogatta a fejem búbját. – Aranyos. – próbálkozott tovább, de sikertelenül. – Idd meg a kakaód, még meleg, és ne maradj soká ébren. Anya reggel jön. – és ezzel kiment a szobából.

Mikor a zár kattant egyet, akkor nyúlt a bögre után.

- Állj! – toltam elé a kezem, s ő kérdőn nézett rám. Felém tolta gőzölgő bögrét.

- Kakaó!

- Tudom, de,... – szimatoltam bele. – furcsa szaga van.

- Gyógyszer. – mondta ki mit sem törődve.

- Mire?

- Kell! – vonta meg a vállát.

- Kérlek! – állítottam meg a kezét ismét. – Bízz bennem!

- Mi baj?

- Semmi, csak rossz érzésem van. Kérlek, ne idd meg.

Letette a bögrét, és megette a két kis pirítóst.

- Jól van. Bízom.

- Köszönöm. – szusszantam. – Ha anyukád jön, kérd meg, hogy holnap este, Ő hozza neked a vacsit.

- Nem lehet.

- Miért?

- Keveset beszélünk. – nézett félre.

- A kedvemért.

- Jól van.

Sokig csendben folytatta a vonalhúzogatást, majd finoman a kezébe vette az enyém, s így szólt

- Miért maci?

- Mindenki annak lát, aminek képzel. – nevettem.

- És én? Ez is képzelet?

- Nem. Te úgy látsz, amilyen vagyok. Igazán.

- Miért?

- Mert a barátom vagy, s mert, Te találtál rám.

- Szép vagy.

- Már kopott. Nem is hasonlítok egykori önmagamhoz.

- Milyen anyag? – simította meg a kézfejem.

- Talán fa, talán valami mű dolog, gyanta, vagy efféle.

- Nem tudod?

- Nem igazán…

- Selymes.

- Olyasmi. Bár már sok helyütt érdes, és durva.

- Kell valami? Ezt nem is tudom. Éhes vagy?

- Nem. – kacagtam fel. – én csak egy játék baba vagyok.

- Attól, még kellhet.

- Társaság. – néztem ki az ablakon.

- Miért voltál bezárva?

- Meguntak. – adtam száraz választ.

- Engem is bezárva tartanak.

- Csak féltenek.

- Nem tudom. – nézet rám. Úgy először, IGAZÁN.

- Anyukád nagyon szeret.

- Ezt tudom jól, de… apa sose hagyta, hogy bezárjanak. Ő mindig bejött mesét mondani, és betakarni. Anya sose ér rám. Ő csak bezárat ide.

- Mond el neki, mit érzel. Beszéljétek meg.

- Nem tudom.

- Miért csak velem beszélsz?

- Mert veled tudok. Ők…. Én nem látom őket mindig, sokszor, nem is veszem észre.

- Értelek. – sóhajtottam, majd megreccsent belül valami.

Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés mart belém. Olyan helyen, mit még sosem éreztem. Mellkasomba szúrt, hasított, lüktetett. Keserűséget éreztem, és vágyat, hogy jobbá tegyem, hogy segítsek. Oly sokak dobtak már szemétre, most viszonylag jól jártam ezzel a szekrénnyel. Legalább nem rágtak meg a kutyák, és nem tapostak agyon a madarak. Meg nem volt bűz, vagy bogár. Nem csípem a bogarakat. Meglyuggatják a testem, belém költöznek. Undorítóak.

Sokszor éreztem már kötődést a gazdám iránt, de eddig sosem érdekelt igazán a sorsuk. Elvégre, nem azért teremtettek. Bár nem tudom, miért. Én csak egy félresikerült játék vagyok. A mester prototípusa. Sose kellettem neki. Én csak egy kísérlet voltam. Testvéreim szépek, karcsúak és vidámak. Arcuk sima, ruhájuk előkelő. Én meg…

Mindegy is.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Rájöttem, hogy énrám se figyelt. Lehet nem a szavakra összpontosít. Az érintésem volt, ami magamhoz hívta. Lehet.. Ő így kommunikál. Hisz, minden esetben megérint, ha beszélünk.

Érintés…

Kapcsolat

Figyeltem, ahogy molyol rajtam. Pólóm anyahát gyürkézi, tekintetével végigpásztáz az általa keltett redőkben, majd apró kis ujjhegyével, nekilát simogatni azt.

- Szia! – nyüszögtem rekedtesen. Furcsa volt ismét hallani saját hangom. Rég volt, hogy utoljára használtam. Odabenn a sötétben, nem sok hasznát vettem, így most kicsit talán elkoptam.

Ügyet sem vetett a köszönésemre. Hajthatatlanul a redőket bűvölte, és simogatta a pamutszerű anyagot. Rég adták rám ezt a pólót, szegény igencsak viseltes darab már. De Őt ez nem zavarta. Rendületlenül tapogatta.

- Szia. – tettem ismét próbát, hátha hajlandó felfigyelni rám, de hiába. Nem törődött efféle apróságokkal, hogy köszöntem neki. Szépen állunk, itt vagyok megáldva ezzel az apró kis vörös-szeplős kölyökkel, és nem elég, hogy kapcsolatunk nem indult túl fényesen, de még beszélni sem hajlandó velem.

Utolsó elkeseredett próbálkozásomba, megpróbáltam megérinteni Őt. Nem volt egyszerű, hisz hajnalba majdnem minden erőm elhasználtam arra, hogy betakarjam, most pedig, örülhetek, ha egy ujjam képes vagyok megmozdítani.

Sikerült. A nyakán kilógó címkét húztam meg. Ennyi tellett, de a küldetés sikeres volt, mert abba hagyta ügyködését. Nem nézet rám, de engem figyelt. Úgy érzem, kerüli a szemkontaktust.

- Mi a neved? – vágtam a közepébe, mondván, már eleget köszöngettem.

- Toooo – levegőt vett. – mas. Tomas. Ismételte magát.

- Tomas. – mondtam ki magam is helyeslőn a nevét. – Szép név.

- Teee? – elnyújtotta a kérdés végét, de értettem így is. Tekintete ismét a pólómnak irányult, kezeivel finoman megmarkolta anyagát.

- Sokféleképp hívtak már. – kezdtem bele. – Sok száz nevem volt, de most, Neked kell adnod egy újat.

- Teee.

- Igen, nekem. – erősítettem meg a mondandóm.

- Poooo.

- Pó? – kérdeztem rá.

- Pó!

Megerősített benne. Jól van Tomas, akkor mától ezen a néven létezem. Sose volt ennyire egyszerű nevem, de nem zavart különösképpen, sőt. Tetszett is. Könnyű, egyszerű, de mégis szép.

- Tomas! Akkor mától, barátok vagyunk? – bólogatott.

- Remek. – mondtam ki vidáman. – Akkor kérlek, fogd meg a kezem. Tudod, mint mikor kezet fogsz a bemutatkozásnál, meg az üdvözlésnél. - Bátran tette, amit kértem, határozottan fogott rá a kezemre és megrázta azt. Talán csak képzeltem, talán igaz volt a szája szélén megbúvó mosoly.

- Üdvözöllek, ifjú Tomas J. Williams.

Meglepetten nézett rám, honnan tudom a teljes nevét, de nem árultam el a titkom. Még nem!

- Van kedved játszani?

- Mit?

- Hmm, lehetnél kapitány egy kalózhajón.

Rázta a fejét.

- Akkor? Mit szeretnél?

- Úúú!!! – nyújtózott egy hatalmasat, és a felhőkre mutatott.

- Pilóta?

Ismét a fejét rázta.

- Akkor, repülni szeretnél?

Felderült az arca, és továbbra is az ablakra mutogatott.

- Legyen! Akkor kérlek, segíts nekem.

Figyelt rám, habár szokott mód nem a szemembe. Várta, hogy elmondjam, mit tegyen, így folytattam.

- Kérlek, emeld fel a bal kezem, mert magamtól, sajnos nem tudom, nincs elég erőm hozzá. – finoman fogott közre az ujjacskáival, és mintha valami hihetetlen törékeny porcelán lennék, óvatosan emelte fel balom. – Így. – nyugtáztam a dolgokat. – Most az ujjaim, kérlek, tedd össze őket, mintha csettintenénk, tudod? – finoman kattogtak a részeim. Oly régen mozgatták őket, hogy már egy kicsit berozsdásodtak, ahogy beállította őket a megfelelő pozícióba, úgy hullott ki közülük az a fehér, porózus anyag. Talán gyanta törmelék, némi porral vegyítve, talán csak az egykori kenőanyag, amivel biztosították a részeim megfelelő mozgását, nem tudom.

- Felkészültél? Szem becsuk. Egy. Kettő. Három!!!!

Báránybodrú, habszerű felhőim határozott hahotával jutalmazta. Jó volt hallani csengését. Számomra ez volt az öröm dala, ez táplál, ez éltet. A gyermeki mosoly, és kacagás. Nem kellett kérnem, hogy fogja a kezem, magától tette. Így végre repülhettünk, fenn magasban, egészen a képzelet világáig.

Ahogy Ő nevetett, és csodálta a szeme elé táruló varázst, én úgy lettem egyre erősebb és erősebb. Bátorkodtam egy újabb varázslatra, hátha értékeli. Bevált. Szivárványszín sörényű unikornis vágtatott keresztül a vattacukor hegyeken, egyenesen felénk nyargalt, majd ágaskodva, nyihogva üdvözölt.

Sose feledem azt a mosolyt, azt a felderült, igazi, színtiszta örömöt, mely az arcán volt. Vágtattunk a messzeségbe, keresztül a málnaszörp tengeren.

Nos igen, egy ifjú embernek nagy a képzelő ereje, én meg csak azt varázsolom, amit szeretne.

Sokáig utaztunk még a képzelete alkotta világban, míg végül visszatértünk.

Alaposan elfáradt. El is hiszem, egy ilyen kaland után.

Jól esőn néztem a szelíd arcát, ahogy elalszik, lágy ütemű lélegzetét, finoman felhúzott szemöldökét. Szája sarkában ott bújt a mosoly, mely motorja, és táplálója egész lényemnek.

Mennydörgés

Félelmetes vihar tombolt odakinn. Tavasszal nem szokás, de amúgy is ritkaság ebben a kisvárosban az ilyen égtelen zaj. Még magam is rémisztőnek találtam a csattogást, meg a kopogásokat, nemhogy egy ilyen érzékeny kiskölyök. Sose gondoltam, hogy ilyen lesz az első találkozásunk…

Hallottam, ahogy üvöltve csapkodja az ajtót, rugdos és toporzékol. Ahogy rángatja a kilincset, de nem tud kijutni, hisz bezárták. Fültanúja voltam annak, ahogy az ajtónak hátnak dől, és a fejét elkezdi a fába csapkodni és zokog. Ütemesen ringott, mindig kettő kopp aztán morgás, majd megint kettő kopp. Ezt ismételgette, még le nem nyugodott.

Elcsendesedett. Odakinn is, idebenn is.

Pont ezt a kertet kapta el, és pont a szoba ablaka mellett ácsorgó almafát. Egy másodperc alatt sújtott le a semmiből, és vágta ketté. Törzse fájdalmasan zuhant a járdára, másik fele egyenesen az ablaküvegnek csapódott. A szilánkok szerte-szét szóródtak a szobában.

Üvöltve pattant fel, és tépte rám a szekrény ajtaját. Zihálva pattant be, és magára csukta azt.

Nem láttam őt. Még sose volt alkalmam. Mindig csak hallottam, mit csinál, figyeltem a lépteit, és a ház többi lakóját. Már amennyire figyelemmel tudtam kísérni innen, a szekrény belsejéből.

Hallgattam ahogy szuszog, éreztem a forró páráját légvételeinek. Lába az enyémhez ért. Ismét hintázott. Úgy vélem, ezzel nyugtatja le, saját magát. Nem szólhattam, hisz tiltva van, csak némán figyeltem.

Nehezen aludt el, nagyon nehezen. Zihálása hosszú órákig nem nyugodott, és a kopogása egyenetlen ütemű volt. Nem láttam benne logikát, egyszerűen csak csapkodott. Most nem csak a fejével, meg a hátával, de a kezeivel is.

Mikor megbizonyosodtam róla, hogy biztosan alszik, ráterítettem az alattam lévő poros pokrócot. Úgy éreztem, hidege lehet, és jobb, ha nem kockáztatjuk, hogy megfázzon. Így is jár eleget orvosokhoz. Nem kell tetézni a bajt.

Nyűgösen kelt, onnan gondolom, hogy alaposan megrugdalt, miközben furcsa hangokat adott ki magából. Kétszer-háromszor megcsapta a szekrény ajtaját, majd várt.

Odakinn csend honolt, ha lett volna légy a lakásban, akkor tuti hallani lehetet volna idegesítő zümmögését, de még az sem volt.

Óvatosan tolta ki az ajtót, és a résen át beszűrődött a fény. Nem tett jót. Olyan rég élek már sötétben, hogy el is felejtettem milyen az. A por puhán illant ki az apró résen, nem nyitotta tovább, csak kikémlelt. Mikor meggyőződött, hogy elmúlt a baj, kinyitotta azt. Egy pillanatra felém tekintet, de nem vehetett észre, mert azon ügyeskedett, hogy minél könnyebben kimásszon eddigi rejtekéből.

Mikor rájött, hogy a szekrényben nem egyedül volt, alaposan megijedt. A mai napig kacagok azon, ahogy kiugrik a parkettára, és félelmetes erővel rám vágja a szekrényajtót. Még magam is megijedtem tőle.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy a kopogás bizonyos formái, a saját agyában valamiféle védekezési, megbizonyosodási szertartás, mert most is ezt tette. Tenyere élével püfölte a szekrényt, majd várt.

Talán pár perc telhetett el, mikor kinyitotta azt. Nem nézett rám, nyakát görcsösen vállába húzta fejét oldalt tartotta, szemeivel a plafont nézte. Baljával a jobb kezét kopogtatta és állt előttem.

Finoman érintette kezem, majd el is húzta. Furcsa volt számomra ismét a melegség érzete. Oly rég érintett már ember.

Kíváncsisága erősebb volt minden félelménél. Megtapogatta kézfejem, majd felemelte azt. Ujjaim kinyitotta, majd visszacsukta őket. Mikor meggyőződött működésük mivoltáról, visszahelyezte mellém.

Finoman simította ki a hajamban lévő pókhálókat. Pólójának ujjával porolta le arcom. Ekkor már, valamelyes megkaptam tekintetét is.

Barna szempár, üdvözöllek. Itt az ideje, hogy megszólítsalak.

Kulcs, a zárban

- Asszonyom, asszonyom!

- Igen Ignis?

- A fiú!!!

- Hol van?

- Fenn az emeleten asszonyom. Megint a fejét veri a falba. Kérem, tegyen valamit, mert ez így nem lesz jó. Engem nem enged a közelébe. Üvölt, ha hozzá merek érni, és a tekintete... Kérem. Én ezt nem bírom.

- Megnézem.

Kettesével veszi a lépcsőket. Az apró kis sarokkal megáldott tű-lábbeli, nem éppen erre a célra alkalmas. Meg-meg nyaklik a siető léptek miatt.

Ott gubbasztott a sarokban, halkan dünnyögött és morgott. Kezeit saját teste köré fonta, szemeit a plafonnak szentelte, és ütemes mozdulatokkal, a két köztes falnak ütközött.

- Kisfiam. - hangja lány volt és nyugodt. Hallatára leállt a hintázással. - Itt a mama, semmi baj. - simogatott végig vöröses tincsein.

A gyermek nem nézett rá, de értette szavait. Görcsösen markolta meg az ujját, frissen vasalt ingének.

- Ne életem, ezt nem szabad! A mamának dolgozni kell menni. - finom erőszakkal fejtette le magáról a csontos kis ujjakat. - Így. Máris jobb. - simogatta ki idegesen a gyűrődéseket.

- Légy jó fiú, kérlek. Menjünk a szobádba.

A törékenynek tűnő nő, minden megerőltetés nélkül kapta fel a vékonyka kis testét, és elindult vele a szobájába.

Minden olyan tökéletes volt ott. Hatalmas, puha párnák, fehér, hosszú szőrű takaró, apró kis virágmintás ágynemű. Még az ágy faragása is annyira tiszta volt, a barázdák tapintása, a finom ívek. Nem voltak veszélyes tárgyak, nem voltak kemény felületek. A színek a fehértől a tört narancsig változtak. Világos volt, harmat illatú, és lágy. Törhetetlen váza, benne orgona, hisz tavasz volt.

- Kérlek, viselkedj rendesen. - csókolta meg fia homlokát, és elindult kifelé az ajtón.

- Aaaauuu.

- Mond szívem?

- Auuupaaa..

- Sajnálom életem, apa nincs itt. Tudod, már mondtam. Mennem kell kincsem, sietek!

Azzal becsukta maga mögött az ajtót. Nagyot szusszant, majd ránézett a cselédre.

- Ignis. Remélem, nem lesz szükség rá, mert szeret benn lenni a szobájába. Az orvosok azt mondják, jót tesz neki az a környezet de nézzen rá, még párszor. Körülbelül két óra, aztán vigyen be neki egy bögre meleg kakaót. A gyógyszerei ott vannak a fiókba, törje őket porrá, és tegye az italba. Csak így hajlandó bevenni őket.

- Igen asszonyom. - hajolt meg.

- Tessék. - nyomott a kezébe egy ezüstszínű kulcsot. Estére zárja be az ajtót kérem.

- Igen asszonyom.