Félelmetes vihar tombolt odakinn. Tavasszal nem szokás, de amúgy is ritkaság ebben a kisvárosban az ilyen égtelen zaj. Még magam is rémisztőnek találtam a csattogást, meg a kopogásokat, nemhogy egy ilyen érzékeny kiskölyök. Sose gondoltam, hogy ilyen lesz az első találkozásunk…
Hallottam, ahogy üvöltve csapkodja az ajtót, rugdos és toporzékol. Ahogy rángatja a kilincset, de nem tud kijutni, hisz bezárták. Fültanúja voltam annak, ahogy az ajtónak hátnak dől, és a fejét elkezdi a fába csapkodni és zokog. Ütemesen ringott, mindig kettő kopp aztán morgás, majd megint kettő kopp. Ezt ismételgette, még le nem nyugodott.
Elcsendesedett. Odakinn is, idebenn is.
Pont ezt a kertet kapta el, és pont a szoba ablaka mellett ácsorgó almafát. Egy másodperc alatt sújtott le a semmiből, és vágta ketté. Törzse fájdalmasan zuhant a járdára, másik fele egyenesen az ablaküvegnek csapódott. A szilánkok szerte-szét szóródtak a szobában.
Üvöltve pattant fel, és tépte rám a szekrény ajtaját. Zihálva pattant be, és magára csukta azt.
Nem láttam őt. Még sose volt alkalmam. Mindig csak hallottam, mit csinál, figyeltem a lépteit, és a ház többi lakóját. Már amennyire figyelemmel tudtam kísérni innen, a szekrény belsejéből.
Hallgattam ahogy szuszog, éreztem a forró páráját légvételeinek. Lába az enyémhez ért. Ismét hintázott. Úgy vélem, ezzel nyugtatja le, saját magát. Nem szólhattam, hisz tiltva van, csak némán figyeltem.
Nehezen aludt el, nagyon nehezen. Zihálása hosszú órákig nem nyugodott, és a kopogása egyenetlen ütemű volt. Nem láttam benne logikát, egyszerűen csak csapkodott. Most nem csak a fejével, meg a hátával, de a kezeivel is.
Mikor megbizonyosodtam róla, hogy biztosan alszik, ráterítettem az alattam lévő poros pokrócot. Úgy éreztem, hidege lehet, és jobb, ha nem kockáztatjuk, hogy megfázzon. Így is jár eleget orvosokhoz. Nem kell tetézni a bajt.
Nyűgösen kelt, onnan gondolom, hogy alaposan megrugdalt, miközben furcsa hangokat adott ki magából. Kétszer-háromszor megcsapta a szekrény ajtaját, majd várt.
Odakinn csend honolt, ha lett volna légy a lakásban, akkor tuti hallani lehetet volna idegesítő zümmögését, de még az sem volt.
Óvatosan tolta ki az ajtót, és a résen át beszűrődött a fény. Nem tett jót. Olyan rég élek már sötétben, hogy el is felejtettem milyen az. A por puhán illant ki az apró résen, nem nyitotta tovább, csak kikémlelt. Mikor meggyőződött, hogy elmúlt a baj, kinyitotta azt. Egy pillanatra felém tekintet, de nem vehetett észre, mert azon ügyeskedett, hogy minél könnyebben kimásszon eddigi rejtekéből.
Mikor rájött, hogy a szekrényben nem egyedül volt, alaposan megijedt. A mai napig kacagok azon, ahogy kiugrik a parkettára, és félelmetes erővel rám vágja a szekrényajtót. Még magam is megijedtem tőle.
Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy a kopogás bizonyos formái, a saját agyában valamiféle védekezési, megbizonyosodási szertartás, mert most is ezt tette. Tenyere élével püfölte a szekrényt, majd várt.
Talán pár perc telhetett el, mikor kinyitotta azt. Nem nézett rám, nyakát görcsösen vállába húzta fejét oldalt tartotta, szemeivel a plafont nézte. Baljával a jobb kezét kopogtatta és állt előttem.
Finoman érintette kezem, majd el is húzta. Furcsa volt számomra ismét a melegség érzete. Oly rég érintett már ember.
Kíváncsisága erősebb volt minden félelménél. Megtapogatta kézfejem, majd felemelte azt. Ujjaim kinyitotta, majd visszacsukta őket. Mikor meggyőződött működésük mivoltáról, visszahelyezte mellém.
Finoman simította ki a hajamban lévő pókhálókat. Pólójának ujjával porolta le arcom. Ekkor már, valamelyes megkaptam tekintetét is.
Barna szempár, üdvözöllek. Itt az ideje, hogy megszólítsalak.
